'Te csak egy kis kölyök vagy, senki se ad neked szünetet...'

Az hogy mire van időnk,mi döntjük el, mondják a bölcsek. De mi van a külső nem várt tényezőkkel? Mikor valaki más kavar be? Olyankor nem sok mindent lehet tenni. 

Az érzés mikor 16-17 évesen a világ összes terhét a válladon érzed, felbecsülhetetlen. Úgy érzed nem tudsz mindenkinek megfelelni... A szüleidnek, a tanároknak, a barátaidnak, a szerelmednek és főleg önmagadnak nem. Ez az érzés a legtöbb fiatalt szeptember környékén kínozza. Mindenki úgy érzi kimarad valami királyságosból. Az időbeosztás szívás, a rengeteg elvárás szívás, hirtelen minden szívás. Igazából NEM! 
Mert egy bölcs azt mondta egyszer, hogy arra van időd amire szakítasz. Néha állj meg és élvezd a napsütést, a zuhogó esőt, a barátaid mosolyát, az igazi életet mert amíg az elvárások megmaradnak addig a jó dolgok sietve távoznak...

'Egyedül nézünk szembe a világgal...'

Mindenkinek meg van a maga története, hogy miért olyan amilyen...
Vannak olyanok akiknek hosszú és részletes, de vannak akiknek csak így alakult... 

'Egy újabb fordulópont, egy elágazás az úton..."

Hiába akarunk valaki mást megváltoztatni, nagy rá az esély, hogy nem fog sikerülni...
Sajnos tapasztalataim szerint az ember addig nem tud senkit megváltoztatni amíg saját maga nem változik meg.. 

Benjamin Franklin fogalmazta meg legjobban hogy - számomra- mit is jelent az hogy meg akarunk változtatni valakit...  "A példamutatás a legjobb prédikáció" 

'Úgyhogy bocsásd meg, amit nem tudsz elfelejteni'

Érdekes gondolat, ha az élethez egy kapcsolót kívánunk, egy olyat amivel előre lehet tekerni az unalmas pillanatokat vagy a kellemetlen beszélgetéseket, egy olyat amivel visszamehetünk az életünkben a számunkra fontos esetleg tanulságos eseményekhez, egy olyat amivel megállíthatjuk lelassíthatjuk vagy éppen felgyorsíthatjuk az időt és élvezhetjük a kellemes pillanatokat, vagy túl léptethetjük magunkat a rosszon... Először hihetetlenül sőt elképesztően klasszul hangzik.. ismétlem először.. ha átgondoljuk és nem egyből az emberi kapzsiság és butaság vezérel minket rá jöhetünk hogy ez nem egy csodás szerkezet hanem csak egy borzasztó menekülési próbálkozás... Valahogy minden veszekedésben, apró kellemetlen összezörrenésben vagy vitában ott van az a valami - magam sem tudom megnevezni - ami tökéletessé teszi a pillanatot.. Az életet nem csak élni kell, hanem minden lehetőséget megragadni, ezerszer elmondani hogy "szeretlek", hogy "fontos vagy nekem", hogy "bocsáss meg"... tudom hogy ezeket a legnehezebb kimondani és a legnehezebb megtalálni azt az időpontot amikor, és azt a személyt, akinek érdemes mondani de a legeslegvégén rájövünk hogy megérte párszor elrontani és végül a tökéletes helyen a tökéletes időben a megfelelő személynek mondani... 

'Mi lesz ha hibázok? Mi lesz ha megváltoztatom a világot?'

'Hello' ezzel kezdődik minden... és a viszontlátás reményét adó 'viszlát'-tal végződik. 
Mégis nem ez a lényeg,
hogy hogyan kezdődött már nem érdekel senkit sem, talán már nem emlékszik senki sem... hogy hogyan végződik az csak egy ideig fontos, amíg feldolgozod hogy vége. Csak a köztes  idő számít, hogy mi történik a 'Hello' és a 'viszlát' között...

'Voltak veszekedéseink.. Elértünk vele bármit is??'

Néha érdemes elgondolkozni azon, hogy ki is a barátunk, de első sorban azon hogy mi is a barátság.. Feltétlen odaadás? Teljes bizalom? Őszinteség? Kitartás? 

Elbizonytalanító.. hiszen vannak emberek akik csak a mi jó és király oldalunkat szeretik.. és mi van a rossz tulajdonságainkkal? Az már nem is igazi ha valaki nem ismer a rossz oldalunkról is, az velünk jár, az is mi vagyunk és ha valaki feltétlen odaadást tanúsít egy barátságban, teljes bizalommal fordul felénk, mindig őszinte és végig kitart mellettünk, az nem hogy elfogadja mindazt ami nem tökéletes bennünk de pont azért szeret amilyenek vagyunk és néha meg annak ellenére is... 

'Futni...'

Néha jó érzés elmenekülni a gondok elől... felállni és elfutni amilyen gyorsan csak bírunk... 

mert a gondok jönnek és szinte sosem egyedül és néha van akkora mázlink hogy beforduljunk egy mellékutcába mielőtt észrevenne.. de előbb utóbb arcon csap a valóság... 

'Ki vagy te, hogy megmond fekete vagy fehér?'

Néha meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat és meg kell tanulnunk együtt élni a tudattal hogy remek emberek vagyunk. Az emberek többsége egyfolytában ítélkezik... Megmondják hogy mi fekete és mi fehér mi a helyes és mi a helytelen... de kérdem én, miért rájuk hallgatunk? Miért hagyjuk magunkat befolyásolni? Mert félünk egyedül lenni, félünk attól hogy a társadalom kitaszít magából és egyedül maradunk...
Mégis úgy gondolom hogy még ott is hibát keresünk ahol nincs.. Csak hogy beleköthessünk csak hogy nekünk legyen igazunk... ezek vagyunk... mi egyszerű emberek...